Tóth Gergely - A Valóban Felelős Vállalat
A múlt héten a kezembe nyomtak egy láthatóan újrafelhasznált papírból készült, alig több mint százoldalas könyvecskét, hogy na, ezt olvasd el! Merthogy emészthető, áttekinthető és jól összefoglalja azt, hogy mi fán is terem a sokat emlegetett vállalati felelősségvállalás, vagyis a CSR.
Volt ennek némi térítés-jellege is, mert alapból fenntartásaim vannak azokkal a cégekkel szemben, amelyek fennhangon hirdetik magukról, hogy hű de zöldek, meg környezettudatosak. Meg tulajdonképpen ők nem is a profittermelésért vannak, hanem hogy önzetlenül jobbá és boldogabbá tegyék a világot. Nem fából vaskarika ez egy kicsit? Mint ahogyan azokat az antiglobalistákat is csókoltatom, akik mobiltelefon, meg internet segítségével megszervezik a következő dzsemborijukat, aztán odautaznak valahová jó messziről, imígyen is hozzájárulva a CO2-kibocsátáshoz. Majd a távol-keleten – ki tudja kik által és milyen körülmények között – előállított farmerjükben-pólójukban-sport cipőjükben tüntetnek a globális világ, meg a multinacionális cégek igazságtalanságai ellen.
Szóval, egyáltalán nem előítéletek nélkül mélyedtem el a Környezettudatos Vállalatirányítási Egyesület alapítója és főtitkára, Tóth Gergely könyvében. Nem rejtegetek zsákba macskát: nem győzött meg arról, hogy a társadalmi felelősség vállalás nem több egy amúgy szép, de kissé ellentmondásos ideánál. Nem ő tehet róla.
A könyvben ugyanis tömören és lényegre törően elmond mindent a CSR-ról. Kezdve az előzményektől, egészen a lehetséges jövőig. Ismerteti a támogatók, szkeptikusok és ellenvéleményt megfogalmazók álláspontját egyaránt. Szembesít a leggyakoribb érvekkel és ellenérvekkel. Minden során érződik, hogy valóban elkötelezett a vállalatok társadalmi felelősségvállalása iránt, de ő maga is bevallja, amit én inkább csak érzek, mint tudok: a cégek többségének számára, a CSR a PR egyik – hadd használjam ezt a ronda, de kifejező szót: trendi – formája. Hiszen gazdasági egységekről beszélünk. Olyan szervezetekről, amelyeket teljesen racionális cél érdekében hoztak létre: hasznot termelni. Szerintem ez az a kályhasarok, ahonnan érdemes elindulni. Mert ha nem veszítjük szem elől ezt a tényt, akkor tudunk érdemi és valós válaszokat adni arra a kérdésre, hogy miként viselkedik az alkalmazottakkal, milyen értéke van annak a terméknek, amit előállít és milyen környezeti hatása van tevékenységének.
Tóth Gergelynek más a kiindulópontja. Van egy szimpatikus és támogatható ideája, amely azonban sok sebből vérzik. „Lehet tudatosan élni, olyan helyre költözni, ahol a gyaloglás, vagy a kerékpározás nem illúzió, (…) olyan munkából élni, amelyekben örömünket leljük” – írja könyve utószavában. Aha. Mármint a helyzetben lévő értelmiségi szerint. Mert – és most nem akarok Bangladesig, csak mondjuk Ózdig menni – hová költözzön az, aki a harmadik világra, de legalábbis a Balkánra emlékeztető körülmények között él, akinek a gyaloglás, vagy a kerékpározás nem illúzió, hanem az egyetlen közlekedési lehetőség? Aki nem annak örül, hogy élvezi a munkáját, hanem annak, hogy egyáltalán van.
Összefoglalva, akár őszinteségből, akár érdekből csinálják, a CSR számomra továbbra is csak egy szép idea. És továbbra is várom azt a könyvet, ami majd meggyőz ennek az ellenkezőjéről.
